Fügekaktusz
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Opuntia microdasys var. albispina
A fügekaktuszok vagy medvetalp-kaktuszok (Opuntia) nemzetségébe a kaktuszfélék (Cactaceae) egyik alcsaládjába, a fügekaktuszformák (Opuntioidae) közé tartozó pozsgás növények tartoznak. Az Újvilágban (Észak- és Dél-Amerikában együtt) mintegy 300 fajuk ismert.
Az amerikai kontinens kiemelkedő, ősi indián civilizációi közül a legismertebb, de egyben a legrövidebb életű is az aztékoké volt. Istenük, Huitzilopochtli megígérte, hogy elvezeti népét oda, ahol letelepedhetnek, és felépíthetik nagy fővárosukat, Tenochtitlánt (A fügekaktuszok helyét). A helyet ott találják meg, ahol egy kaktuszon ülő sast látnak, csőrében kígyóval.
Elterjedése [szerkesztés]
Természetes élőhelye Észak-Amerika déli részétől a Tűzföldig
terjedt – főleg a sivatagos-félsivatagos, illetve magashegyi tájakon,
ide értve a kontinenshez közeli szigeteket is. Amerika felfedezése
(1492) után robbanásszerűen szaporodtak el valamennyi kontinens meleg
égövi zónáiban, amit jelentősen elősegített, hogy számos fajukat
ültetvényeken termesztették a rajtuk élősködő bíbortetű tenyésztéséhez.
A legváltozatosabbak Dél-Amerika nyári esős trópusi területein, az Andok hasonló klímaöveiben, Mexikó és a Karib-tenger térségében. A trópusokon kialakult, alig tüskés „ősopunciák” a feltételezések szerint edafikus félsivatagokban
élhettek, tehát olyan területeken, ahol a csapadékvíz nagyobb része
elfolyt: sziklafalakon, szurdokvölgyek peremén. Így nőhettek a
harmadkorban Észak-Amerikában nőtt trópusi-szubtrópusi erdők fölött, a
sziklákon az Eopuntia douglasiik és rokonaik. Közvetlen
leszármazottaik ma Észak-Amerika atlantikus területein, a Karib-tenger
térségében és Dél-Amerika északi részén élnek (Venezuelától Brazíliáig).
A mexikói nyári esős trópusi és a dél-amerikai magashegyi nyári esős
trópusi övek kaktuszai már jóval szúrósabbak, hajtásaik pedig nem fényes
zöldek, hanem hamvasak.
Megjelenése, felépítése [szerkesztés]
A fügekaktuszok sajátos külseje lehetővé teszi, hogy első pillantásra
felismerjük őket: sokszorosan elágazó, módosult száruk ovális, lapos
nyéltagok (cladodiumok) soraiból áll (erre utal
„medvetalpkaktusz” elnevezésük), és az egyes nyéltagok csúcsaikkal
csatlakoznak egymáshoz. Ez annak köszönhető, hogy minden évben (minden
pihenőidőszak után) új tenyészcsúcsból folytatják a növekedést. A
kaktuszoknál szokásos levéltövisek mellett a fügekaktuszok szártagjain csomókban horgasszőrök (glochidák)
is nőnek. Ezek megérintve könnyen letörnek, és a bőrbe fúródnak, ami
különlegesen jó védelmet biztosít számukra. Ugyanilyen horgasszőrök
nőnek a fügekaktuszok termésein, a kaktuszfügéken is. A fiatal
szártagokon hengeres, csúcsos levélcsökevények is megjelennek, de
hamarosan le is száradnak. Nagyobb termetű fajai kedvező körülmények
között elérhetik a 7–8 m magasságot.
Életmódja [szerkesztés]
A fügekaktuszok egyértelműen szárazságkedvelő növények. Rendkívül
hatékonyan hasznosítják és juttatják vissza a biomasszába a
csapadékvizet. Vegetatív módon igen jól szaporodnak, és ezért a száraz,
meleg éghajlatú vidékeken könnyen dominánssá válnak, kiszorítva az
őshonos fajokat. Sok helyen (Dél-Afrikában, Ausztráliában) gyomként kezelik, míg másfelé sokoldalú felhasználhatóságuk, szárazságtűrésük és vízmegtartó képességük miatt termesztik őket.
A fügekaktusz fajok többsége erőteljesen, gyorsan nő. A hideget a
kaktuszok többségénél jobban tűri, de csak jó vízáteresztő talajban
marad meg, mert a pangó víz pusztulását okozza. Hímnős virágai a csúcsi
szártagok felső szélén fejlődnek, többnyire tömegesen. Magházuk egy
zömök, tojás alakú virágtengelyen ül, amelynek csúcsán helyezkedik el a
7–10 cm átmérőjű, számos, spirálisan elrendeződő viráglevélből álló
párta.
Felhasználása [szerkesztés]
A kaktuszfügét az indiánok már 9000 éve ették; a nazca és a maya indiánok már termesztették is. Az ocelot- és a jaguárbőrrel együtt fizetőeszközzé vált, és a kereskedelembe vonásával egész Közép-Amerikában gyorsan elterjedt, sőt, Kubába és a Karib-szigetekre is átjutott. Lisszabonba valószínűleg Kolumbusz közvetítésével került. A XV./XVI. század fordulóján a hajósok skorbut
ellen használták, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a mediterrán,
száraz klímán Európában is elterjedjen. A XVIII. században ferences
szerzetesek már Kaliforniában is termesztették.
A télálló fajták kevéssé feltűnően, de stabilan Magyarországon is megtelepedtek. Sadler József
(1791–1849), "Flora Comitatus Pestiensis" (Pest megye flórája) című
tudományos munkájában ezt írja: "Opuntia ficus indica, indiai füge
legtöbb európai nyelven, hasonló hazával bír mint az Agave, de sokkal
terjedtebb az ó világban. Nálunk Sz. Gellérthegy déli oldalán szinte
tenyészett vadon."
Étkezés [szerkesztés]
A kaktuszfüge (tuna)elterjedt fogyasztási cikk. Emellett zöldségként eszik vízraktározásra módosult, levélszerű szárát (a medvetalpat; nopal, nopalitos)
is. Felhasználása hasonló, mint a zöldbabé. A szárat feldarabolják, és
hússal, tojással, babbal, hagymával megfőzik. A nopalt fogyasztják
főzve, sütve, grillezve, de nyersen is, salátának. Ital is készül
belőle, sőt, alkoholtartalmú koktélokat is ízesítenek vele. A főzet
ragasztóanyagot tartalmaz, amit a vályogtéglák összetapasztására
használnak.
Az állati takarmánynak leginkább megfelelő fügekaktusz változatot Luther Burbank nemesítette ki.
Élősködője, a bíbortetű [szerkesztés]
Az Óvilágban (különösen a Kanári-szigeteken) sokáig főleg a bíbortetű tenyésztésére termesztették. E célra nemcsak az eredeti gazdanövénye, a bíbortermő kaktusz (O. cochenillifera), de gyakorlatilag minden fügekaktusz alkalmasnak bizonyult.
Gyógyászat [szerkesztés]
Dokumentumok szerint már 1552-ben használták gyógynövényként.
Statisztikailag igazolt, hogy a kaktusz fogyasztói között kevesebb a
túlsúlyos és a cukorbeteg. Sok hasznos fehérjét, poliszacharidot, vitamint és ásványi anyagot tartalmaz. Rendszeres fogyasztása csökkenti a koleszterin-, a triglicerid-
és a vércukorszintet, szabályozza a tápcsatorna, a máj és a vese
funkcióit, tisztítja a vastagbél alsó szakaszát. Rosttartalma olyan
erősen köti meg az elfogyasztott táplálék lipid
típusú anyagait (zsírt, olajat stb.), hogy azok ellenállnak a zsírbontó
enzimek hatásának. Az így létrejött, gélszerű anyag a szervezetből
természetes úton távozik, és esetenként magával viszi a táplálék
cukortartalmának egy részét is. Az alkoholfüggőség okozta gyulladásokat
gátolja.
A módosult szár poliszacharid-tartalmának vízvisszatartó képessége
jelentős. A fügekaktusz-kivonatot tartalmazó krémek használata után a
bőr kipihentnek, kisimultnak tűnik. Hatásos a forróság okozta sokk
ellen, és egyben öregedésgátló is. A kivonatot hámsérülések kezelésére
és gyulladások csökkentésére is használják.
Építészet [szerkesztés]
Fa termetű (7–8 m-esre növő) fajait töviseik és rendkívül kellemetlen
horgasszőreik miatt számos országban kerítésnek (sövénynek) ültetik.
Kertészet [szerkesztés]
Télálló fajait sziklakertekben, a kis termetű fajokat szobanövényként
termesztik. Utóbbiak közül a legkedveltebb a tövis nélküli Opuntia microdasys.
A legegyszerűbben a szártagok dugványozásával szaporítható – a dugványon a metszlapot hagyjuk beszáradni!
Fontosabb, további fajok [szerkesztés]
Télálló fajok [szerkesztés]
/Bővebben lásd: a Télálló kaktuszok c. cikket/
Képek [szerkesztés]
|
|
Opuntia microdasys virága
|
Opuntia microdasys var. pallida virága
|
Opuntia monacantha virága
|
Opuntia phaeacantha virága
|
Opuntia stricta var. dillenii virága
|
|
Kommentáld!